Rég találkoztunk, rég beszéltünk, de még olyan őszintén soha, mint amikor hazatért a Pszichiátriáról. Ilyen közelinek még nem éreztem magamhoz. Nem tartotta magát, nem mutatta már, hogy minden rendben, hogy ő megbirkózik egyedül mindennel.
Majdnem 60 éves. Anya, nagymama.
Szolga szerepben éli az életét. Szolgája a saját lakásának, szolgája a férjének, több évtizede. Férje alkoholproblémáit jó mélyen elnyomja magában. De a lakás, a ruhák tiszta, az étel finom. Ezek töltik ki napjait. Így élnek egymás mellett, egyedül, magányosan.
Talán érzi, hogy nincs ez így jól, de nem tanulta meg, nem tanították meg, nem volt előtte jó példa, hogy igényeit, érzéseit kifejezheti.
A gyerekek rég kiröpültek már… szeme fényei, büszkeségei. Messze, családot alapítottak és komoly beosztás mellett élik az apák felelősségteljes életét. Ritkán találkoznak, ha elviszik az unokákhoz, vagy ha ritkán meglátogatják a mamát.
A gyereknek nem dolga megoldani az anyja életét, de érzi, nincs ez igy jól, de nem tanulta meg, nem tanították meg, nem volt előtte jó példa, hogy beszélhet erről, hogy ez a ritka találkozás, beszélgetés mennyire fáj.
Munkahelyén is kiszolgáló munkát végez. Mióta leérettségizett ezt csinálja. Mosollyal az arcán.
A mosoly már régóta nem őszinte, nem is mosoly, inkább vicsor…. „Összeszorított fogakkal kibírom a nyugdíjig valahogy! Már csak pár év! Menni fog!” Aztán felszabadulhat.
Nem tanulta meg, nem tanították meg, nem volt előtte jó példa, hogy változtathat.
A vágyott szabadság azonban korábban jött el.
Jöttek azok a fura hangok. Először éjszaka, aztán már nappal is. Egyre sűrűbben, és egyre elviselhetetlenebb módon.
A lélek jelez. Mindig jelez. Jelzett már korábban is, csak elfojtjuk magunkban. Valamilyen kerülő úton, testi tünet formájában aztán utat tör magának. Könnyebb az, ha nem megyünk bele az érzésbe, fátylat dobunk a fájdalomra.
Nem tanulta meg, nem tanították meg, nem volt előtte jó példa, hogy hallgathat a szívére, hallgathat a belső hangjára, belemehet a fájdalomba, kérhet segítséget, nem kell egyedül mindent megoldani.
Így jött aztán a Pszichiátria. Ahol már érkezéskor jön a megváltó óriási adag injekció és a napokig tartó alvás és kábulat. Jön a hetekig-hónapokig tartó tüneti kezelés, a gyógyszerek beállítása, hogy az eddigi szolga életét fenntudja tartani. Egy kis szabadság ott bent, a kinti életemtől. De aztán ennek is vége szakad egyszer. És az okok ott maradnak.
Az okokkal bent alig foglalkoztak. Mélyrehatóan nem kérdezte meg tőle senki, hogy telt az eddigi élete, hogy telt a gyerekkora? Apja kisgyermekkorában halt meg, ez milyen hatással volt rá, feldolgozta-e egyáltalán? Milyen volt anyjával, nevelőapjával, testvérével a kapcsolata? Általa rossznak vélt döntései gyötrelmét hogyan oldhatja? Azt, hogy megengedheti magának, hogy helyrehozza.
Erről beszélgettünk aztán ott az asztalnál őszintén, ahol már nem tartotta magát, nem mutatta, hogy minden rendben, hogy ő megbirkózik egyedül mindennel. Közel engedett magához, és önmagát is az érzéseihez.
Hogy hol vagyok én, az ő történetében? Akár mindenhol.
Hol vagy te ebben? Akár mindenhol. Ezt te tudod. Ezt neked kell tudni.
Felismerve a saját felelősségem. A tetteim következményeit, a hárítást, a másikra való rátolást.
Neki is felelőssége! Még mindig nem késő. Keresni az okokat, a fájdalmas szembesülést, a megoldást, a továbblépést.
Ez sokszor nem megy egyedül, de nem vagyunk egyedül. Ha keressük, megtaláljuk a megfelelő módszert, embert. Mert akármilyen vonzó, vagy megkönnyebbülést hozhat végelkeseredésünkben a Pszichiátria, az csak hiú ábránd. A problémáinkra – amik feladatok, nem is problémák – nem jelent megoldást.
Így lehet jövőnk. Életképes, boldogságra kész jövőnk.