Ha belegondolok mennyit bántottam magam, mekkora szégyenérzetem volt miatta. Sok-sok éven át. Te jó ég! A saját figyelmemből milyen sokat odatoltam, saját magam energiavámpírja voltam. És aztán mire elfogadtam, meg is szűnt az önbántás és a zavaró jellege.
Hogyan? Ez is én vagyok, így is szerethetem magam. Nekem kellett feldolgozni magamban.
Jobb békében lenni önmagunkkal, ez kihat a környezetünkre is.
Ha anya boldog, mindenki boldog. Nem igaz? 😊
Az elfogadás egy területét választottam ki ehhez.
Jó régen kezdődött… Még szakközépiskolában voltam kollégista, mikor a kollégiumi szobában bizonyos Kán Kán hideggyantával egymás lábát szőrtelenítettük. Térdig. Hú, de fájt! Nagggyon!
A folyosón nem volt fűtés – mert nem volt fűtőtest, de mi így is szerettünk ott élni – és emlékszem, sikítva rohanok ki oda „hűteni” sajgó lábszáram.
Alsó lábszáramon lévő szőrnél, márcsak a felső ajkamon lévő, pelyhedző szőrszálak zavartak jobban.
Ez tinédzserként hatalmas trauma volt számomra. És bizony ezt a kollégiumi szobában nem lehetett megoldani. Mit volt mit tenni – hosszú bátorsággyűjtő időszak után – bemerészkedtem a kollégium melletti kozmetikába. Majd szemlesütve, makogva, de lehet még azt sem… csak mutatva… jeleztem miről is lenne szó. A sokat látott kozmetikus teljes természetességgel állt hozzám és pikk-pakk megvoltunk.
A kozmetikusok részéről ez ügyben soha nem tapasztaltam negatív megnyilvánulást, ennek ellenére már bőven felnőtt voltam, mire én is teljes természetességgel kértem a – le is merem írni! – bajuszgyantát.
Neked mi az, mi volt az?