Ülök egy teraszon. A lakás úgy van kialakítva, hogy a bejárati ajtó és az erkély ajtó is ide nyílik. A kétéves kicsilányom kergeti az óvodás bátyját. Nappali ajtón be, bejárati ajtón ki. Így köröznek. Sikongatva, nevetve. Elárasztja a szívem a melegség ahogy rájuk mosolygok.
Majd pár kör után a pici érzi, hogy a helyzet megváltozott. Bizony, a bátyja gyorsabb nála és utolérte. Most már úgy sikongat, mint akit kergetnek. És valóban, erre a bátyja is rájött, ő most már a fogó.
A kicsi szőke hajacskája rakoncátlanul száll a feje körül, miközben kitárt karokkal, izgatott, rémült kis arccal rohan hozzám, a karjaimba, biztonságot keresve.
Finom, tisztalelkű kislány. Aki szép, csillogó szemű. Tudja, hogy ő jó, és már most éli nőiességét. És én hagyom.
Hagyom azt is, hogy majd szárnyait egyre nagyobbra tárva elinduljon a saját útján. De addig is arra törekszem, hogy a biztonságot mindig megtalálja a karjaimban, akkor is érezze, hogy számíthat rám, ha szárnyalás közben már vissza sem néz.
Mi is így születtünk, ilyen csillogó szemekkel, tiszta lélekkel, tele kíváncsisággal, életörömmel, csodaszépen. És bizony már ott igazi nőként. És ez a kislány most is ott van bennünk. Ott lenne a helye.
Én nem találtam ezt a kislányt magamban. Hűtlen lettem hozzá, elhagytam. Az ok mindenkinél más lehet, de a felelősség, hogy visszavegyük, ami által a nőiességünk kiteljesedhet, ami által közelebb kerülhetünk önmagunkhoz az a miénk. Az én felelősségem.