Ha már hétvége akkor pihenés. De biztos, hogy csak akkor?
Én megpróbálom hétköznap is és amikor tehetem így teszek. Amikor lehetőségem van rá, és már megengedem magamnak. Az éjszakai tanulások fontos kiegészítője is.
Nem ezzel a tanult mintával érkeztem az anyaságba és sok évnek, hosszú belső útnak kellett eltelnie mire erre rájöttem, és most már lelki vívódások nélkül teszem meg, megtehetem.
Megtehetem, ha sikerül. De sikerül?
Kétévesed a tavaszi karantén óta nem alszik délután. Na jó, 7 napból egyszer alszik.
Azt hiszed, hogy mivel ma délelőtt sok élmény és inger érte, ez a mai délután lesz az.
Minden délután bepróbálkozol – nem vagy az a feladós típus -, készíted a mesés könyvet, a kedvenc párnáját, jöjjön a kanapéra kicsit, olvassatok fekve. Persze előtte a pisit mindig elintézitek, nehogy ez legyen az akadály.
Ma 3 rövidebb mesét választ, nagyon lelkes. Anya szeme mindjárt le is ragad. Aztán ő is fekve marad. Érzed, van remény. És tényleg elpihen, nem ficereg-mocorog.
Kezdesz te is relaxált állapotba kerülni……
És ekkor megszólal: „Inni!”
Csend…..
Nem szólsz…..
Nem reagálsz…. Biztos túllendül rajta és már alszik is!
De nem! Újból: „Anya, inni!”
És nyomatékosításképpen azt az édes puha orrát a tiédhez nyomja, és újból szól: „Inni!”
Jóh! Megadod magad. Felkelsz… de csak félig nyitott szemmel. Hozol egy kis vizet.
A reményt a délutáni sziesztára még nem engeded el.
Majd újból egymás mellett az ágyon. Most megfordul és bebújik a takaró alá a hasadhoz. És ott PIHEN!!!!
És végre újból relax. A karjaid, lábaid elnehezülnek, a légzésed egyenletessé válik, szívverésed lelassul….
Majd a következő pillanatban kinyújtja, az addig maga alá húzott lábacskáit, és éppen a nyakadat rúgja meg.
És feladod.